A fájdalom és csillapítása
2005-09-29
A fájdalom mindig egyedi, két ember fájdalma soha nem hasonlítható össze. A fájdalomtûrõ képesség azonban nem értékmérõje az embernek.

A fájdalomról mindnyájuknak van valamilyen szintû tapasztalati tudása, definíciószerû meghatározása, bár sokféle létezik, mégis nehéz. A meghatározások abban mindenképpen megegyeznek, hogy a fájdalmat negatív érzetként megélt és az élet során tanult dolognak írják le. Ez nem azt jelenti, hogy tanulás nélkül nem érzünk fájdalmat, hanem azt, hogy a fájdalom kifejezését, a hozzá kötõdõ viselkedési mintákat tanuljuk.
A fájdalom olyan érzés, amivel a hétköznapi életben nap, mint nap találkozunk. A fájdalmat valamilyen külsõ behatás váltja ki és a legtöbb esetben különösebb jelentõséget nem tulajdonítunk neki, rövidebb-hosszabb idõ után elmúlik, és esetleg csak egy rossz emlékként gondolunk vissza rá.
Az ember életében a fájdalomérzetnek igen fontos szerepe van, hiszen ez segít, hogy bizonyos veszélyes, adott esetben életveszélyes helyzeteket elkerüljünk. Elsõ pillanatban nagyon csábítónak tûnik a fájdalommentes élet, mégis tudnunk kell, hogy fájdalomérzet hiányában az ember állandó életveszélyben lenne. (Nem húzná el a kezét a tûz elõl, nem védekezne a sérülések ellen stb.) Nemcsak külsõ hatások járhatnak fájdalommal, fájdalmat érezhetünk bizonyos betegségek kialakulásakor is, de néha normális élettani folyamatokat (menstruáció, szülés) is fájdalmasnak élhetünk meg.
Közismert - már évezredek óta - hogy a gyulladásos folyamatok szintén fájdalommal járnak és a modern vizsgálóeljárásokat megelõzõ idõszakban a betegségek megállapításában az orvosok legfõbb támasza volt.
A fájdalom élettana
A sérülés (mechanikus, hõ, kémiai) hatására a szétesõ sejtekbõl olyan anyagok szabadulnak fel, amelyek a fájdalomérzõ készülékekhez (receptorokhoz) kapcsolódva kiváltják az ingerületet, ami az idegek útján a gerincvelõn keresztül vezetõdik az agyba. Kétféle idegrost kétféle sebességgel vezeti az ingerületet a központi idegrendszer felé, az egyik egy gyors, azonnali éles fájdalmat közvetít, ami azonnali választ eredményez, a második lassabb és tompább, de tartós fájdalomérzetet kelt és nem vált ki válaszreakciót. A fájdalomérzet az agykéregben keletkezik, itt tudatosul.
Ezt követõen indul el a válaszreakió a megfelelõ idegpályákon keresztül a végrehajtó szervig (a sérült elrántja a kezét). Fájdalomérzõ készülék a szervezetben mindenhol megtalálható, kivételt képez az agy és a tüdõ. Ez a magyarázata, hogy nem csak a bõr sérülései okozhatnak fájdalmat, hanem a belsõ szerveink sérülései, betegségei is (epekõ, vesekõ, érszûkület, szívinfarktus, hashártyagyulladás, bélbetegségek stb.). Vannak olyan állapotok, amikor a fájdalomérzet nem alakul ki. Ennek egyik ritka oka a gerincvelõ sérülése, ami azzal magyarázható, hogy a fájdalomingert közvetítõ rostok elpusztultak valamilyen betegség következtében. Ismeretes a római történelembõl Mucius Scaevola, aki az etruszk király helyett tévedésbõl az írnokát gyilkolta meg, a maga büntetéseként - és talán az etruszkok megfélemlítése érdekében - jobb karját a tûzbe tartotta. Így lett a neve Scaevola, ami annyit tesz, hogy a "balkezes" hiszen a jobbat megégette. Ma úgy gondoljuk, hogy olyan betegségben (syringomyeliában) szenvedett, ami a fájdalominger vezetését a gerincvelõben megakadályozta, tehát nem volt fájdalomérzete. Így hát a hõsiességre egy kis árnyék borul.
Fájdalomcsillapító automatizmus
A szervezet rendelkezik egy fájdalomcsillapító rendszerrel. Az agyban keletkeznek olyan fehérjetermészetû anyagok (endorfinoknak nevezik õket, utalva a morfium hatására) amelyek rendkívül erõs fájdalomcsillapító hatással rendelkeznek, azonban igen rövid idõ alatt lebomlanak, és a hatásuk megszûnik.
Valamennyien tapasztalhattuk, hogy a sérülés után közvetlenül heves fájdalmat érzünk, majd a fájdalom néhány másodperc múlva megszûnik és ezt egy enyhébb, tompább, de tartós fájdalomérzés követi. Sokak által ismert jelenség, hogy egy baleset elsõ másodperceiben az ember nem érzi a fájdalmat. Hasonlóan a rohamra induló katonákhoz, akik találatot kaptak, de mint leírták, rövid ideig tovább rohamoztak.
Úgy tartják, hogy a sérülést követõen a felszabaduló anyagok elzárják, blokkolják az ingerületvezetés útját (kapu-teória) és ez vezet a fájdalomérzet kialakulásának hiányához. Az endorfinok más esetben is termelõdhetnek illetõleg felszabadulhatnak, ami kellemes érzést okoz. A szexuális tevékenység folyamán is termelõdnek, és bizonyos veszélyes foglalkozást ûzõk (repülõk, hegymászók, sebészek) a foglalkozásukhoz való ragaszkodását is egy ilyen kábítószer-hatáshoz hasonló állapottal magyarázzák, amit ugyancsak az endorfinokkal hoznak összefüggésbe.
Fájdalomcsillapítás
A fájdalom csillapítására való törekvés valószínûleg egyidõs az emberiséggel. Fájdalomcsillapításra utaló elsõ írásos adat idõszámításunk elõtt 2250-bõl származik. Ezer évek óta ismert az ópium fájdalomcsillapító hatása (Théba az ópiumkereskedelem központja volt Krisztus születése elõtt 2000 évvel). A római korban a keresztre-feszítetteknek a fájdalmát csillapítani megengedett volt. Krisztusnak a keresztfán a római katona - ma úgy gondoljuk - ópiummal és ecettel átitatott szivacsot nyújtott fel, hogy szenvedéseit mérsékelje. A fájdalomcsillapítás minden orvos alapvetõ és egyik legfontosabb tevékenysége és egyben kötelessége. Nem ritka, hogy az orvos mást nem tehet, mint megmenti betegét a fájdalomtól, a félelemtõl és a szenvedéstõl, a beteg életét csak kábító fájdalomcsillapítókkal (ópiátok) tudja elviselhetõvé tenni.
A fájdalomérzet kialakulását a kiváltó okon kívül (sérülés, mûtét, valamilyen betegség) alapvetõen befolyásolja az ember aktuális fizikai (pl.: erõnléte, pihentsége), pszichés (pl.: szorongásai, a betegségtõl való félelmei) és mentális állapota (pl.: mûveltsége, tanult viselkedési formái, eddigi tapasztalatai), valamint szociális helyzete (pl.: családban él vagy egyedül, biztonságban tudja-e a rászorulókat vagy bizonytalan helyzetben stb.).
A fájdalom nagysága nem mindig áll arányban a kiváltó ok súlyosságával. Ennek oka a fájdalomérzetet kialakító sokféle befolyásoló tényezõ mellett a fájdalom pályák (a fájdalom ingert közvetítõ, szállító idegi struktúrák) különleges anatómiai felépítése. Mindenki által ismert, hogy felületes bõrsérülések, horzsolások jelentõségükhöz képest igen nagy fájdalommal járhatnak, míg adott esetben jóval nagyobb, mélyre hatoló sérülés esetleg jóval kisebb fájdalmat okoz. A fájdalomtûrõ képességet befolyásolja az a genetikailag meghatározott, veleszületett állapot, hogy a szervezet milyen számú fájdalomérzékelõ készüléket (receptort) tartalmaz. Ismert, hogy a hát bõrén sokkal kevesebb, az arcon, kezeken sokkal több fájdalomérzõ receptor helyezkedik el. Tudnunk kell azt is, hogy egy bizonyos fájdalom mögött többféle ok is meghúzódhat. Például, az igen gyakori fejfájás hátterében is sokféle ok állhat. A pszichés stresszen, feszültségen túl fejfájást okozhat a nyaki gerinc, a szem megbetegedéseitõl kezdve a magas vérnyomáson, a hûléses betegségeken keresztül az agydaganatig számos egyéb betegség is.
Nagyon fontos tehát, hogy a fájdalmat, mely szervezetünk jelzése, komolyan vegyük és a fájdalomcsillapításon túl a háttérben álló okot, okokat felderítsük. A fájdalom helye, jellege, idõtartama, periodikusan visszatérõ formája, valamilyen irányban történõ kisugárzása utal a háttérben meghúzódó okra, vagyis a betegség megállapításában nagy jelentõséggel bír. Orvoshoz kell fordulni olyan esetekben is, amikor ismert, "szokványos" fájdalom (pl.: fejfájás) megváltozik jellegében, erõsödik, vagy a szokásosnál gyakrabban jelentkezik.
A fájdalom formái
A fájdalomnak eredete alapján két nagy csoportját különböztetik meg, a testi fájdalmat, amikor a fájdalmat kiváltó elváltozás kimutatható, és a lelki (pszichogén) fájdalmat, aminek hátterében kimutatható károsodást nem lehet találni. Ez utóbbi esetben sokszor depresszióra, egyéb lelki vagy szociális problémákra derülhet fény a beteg részletes kikérdezése alkalmával. Törekedni kell arra, hogy a fájdalom hátterében álló okot tisztázzuk, de ez nem mindig sikerül.
A fájdalmat, fennállásának ideje alapján, két csoportba oszthatjuk: heveny (akut) fájdalomról beszélünk, ha rövid ideje áll fenn és idült (krónikus) fájdalomról, ha hosszantartó, 3 hónapnál hosszabb ideje tart. A heveny, hirtelen fellépõ fájdalom rendszerint sürgõs orvosi beavatkozást tesz szükségessé, nemritkán életet veszélyeztetõ állapotra utal (szívinfarktus, gyomorperforáció, bélelzáródás), a krónikus fájdalom hátterében gyulladásos, degeneratív vagy daganatos betegségek (izületi betegség, érszûkület, gyomorfekély, hasnyálmirigy-gyulladás vagy daganat) állnak.
A fájdalomra jellemzõ a helye. Minõségét tekintve lehet tompa, éles, görcsös, esetleg égõ vagy lüktetõ, kisugározhat bizonyos testtájak irányába. Fennállhat folyamatosan vagy intermittálóan, vissza-visszatérhet. Összefügghet valamilyen testhelyzettel, étkezéssel, évszakkal, tevékenységgel. Erõssége az igen enyhétõl a tûrhetetlenig ("falramászó") igen széles skálán mozoghat.
A fájdalom megélése
A fájdalom mindig egyedi, két ember fájdalma soha nem hasonlítható össze. A fájdalomtûrõ képesség nem értékmérõje az embernek. Nem jobb, nem értékesebb ember az, aki jól, és nem rosszabb, aki rosszul tûri a fájdalmat. Minden esetre jó, ha az orvos tisztában van azzal, hogy a betege a fájdalmat jól tûrõ, fegyelmezett egyén vagy sem, mert a fájdalmat jól tûrõ beteg sokszor félrevezetheti az orvost a betegség megállapításában. És fordítva, a fájdalmat nehezen tûrõ beteg esetén a sebész hamarabb határozza el magát egy esetlegesen felesleges mûtéti beavatkozásra, éppen a fájdalom súlyosnak jelzett foka miatt. Sokkal nagyobb körültekintést igényel a fájdalom megítélése kisgyermekek esetében, aki már a fehérköpenyes közeledésére, és nem a fájdalomtól fakad sírva.
A fájdalom mérésére vannak eszközeink. Leggyakrabban a Visual Analóg Skálát (VAS) és az úgynevezett numerikus skálát használjuk. A VAS esetében megkérjük betegeinket, hogy egy 10 cm-es szakaszon, ahol a szakasz kezdõpontja az "egyáltalán nem fáj", végpontja pedig a "tûrhetetlen fájdalom", jelöljék be fájdalmuk erõsségét. A numerikus skálák esetében a beteg osztályozza fájdalmát 0-tól 10-ig, ahol a 0 az "egyáltalán nem fáj", a 10 pedig a tûrhetetlen fájdalmat jelöli. Ezek a módszerek kizárólag a fájdalomcsillapítás hatásosságának mérésére használhatók, tehát az mérhetõ velük, hogy egy adott embernek mennyire hatásosan sikerült a fájdalmát csillapítani.
A fájdalom amellett, hogy szenvedést okoz, igen megnehezíti a napi életvitelt, elvonja az ember figyelmét, nem tudja elvégezni feladatait, akadályozza a pihenést, alvást. Külön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a fájdalom különösen fokozza a gépkocsivezetés (vagy egyéb veszélyes munkák) kockázatát, mert elvonja a figyelmet, adott esetben a hirtelen mozdulatokat hiusíthatja meg. A tartósan fennálló nagy fájdalom mindezek mellett jelentõsen ronthatja az emberi kapcsolatokat, elszigetelté teszi a beteget, megváltoztathatja viselkedését. A fájdalmat tehát csillapítani kell. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fájdalomcsillapítás csak a fájdalmat, egy tünetet kezel (tüneti terápia), a kiváltó okot, betegséget nem szünteti, nem gyógyítja. A fájdalomcsillapítás megkezdésével egy idõben a kiváltó okot is keresni kell. A fájdalom csillapításának a legjobb, leghatásosabb eszköze a kiváltó ok megszüntetése (oki terápia).
Az élet során tapasztalt fájdalmak túlnyomó többsége szerencsére könnyen kezelhetõ és a kiváltó ok gyógyításával végleg megszüntethetõ. Vannak azonban olyan fájdalmak, melyeknél a kiváltó ok nem, vagy csak igen nehezen szüntethetõ meg. Típusosan ilyen a mûtéti, mûtét utáni fájdalom, illetve a tartósan fennálló, krónikus fájdalmak jelenõs része.
A heveny, akut fájdalom
A heveny fájdalom egy rendkívül fontos biológiai jelzés, ami a sérülés megtörténtére, kiterjedésére utal. Ezzel együtt járnak egyéb reakciók is, mint szapora szívmûködés és lélegzés, vérnyomás-emelkedés, verejtékezés, a pupillák kitágulása, összefoglalva szimpatikus tónusfokozódásnak lehetne nevezni. Mindannyian tapasztalhatjuk, ha komolyabb sérülés, baleset áldozatai vagyunk (sportsérülés, közlekedési baleset, fájdalommal járó betegség, mint köves roham, érelzáródás, szívinfarktus stb.).
A mûtéti, mûtét utáni fájdalom az akut fájdalom egy speciális formája, hiszen a kiváltó ok a mûtét, a mûtéti sebzés nem kerülhetõ el.
A sebészetre kerülõ betegek általában igen sok mindentõl szoronganak. Nemzetközi felmérés tanúsága szerint a mûtét elõtti félelem okai között elsõ helyen a fájdalomtól való félelem áll. Sebészeten fekvõ betegek valóban gyakran találkoznak a fájdalommal. Fájdalmas lehet az alapbetegségük, fájdalommal járhatnak egyes beavatkozások, a mûtét és természetesen a mûtétet követõ idõszak. A mûtét fájdalommentességét a mûtéti fájdalomcsillapítás hivatott biztosítani. Ezt, amennyiben a mûtét helyi érzéstelenítésben történik, a sebész, minden más esetben (regionális, gerinc közeli érzéstelenítés, altatás) az aneszteziológus (altató) orvos végzi.
A mûtét utáni fájdalom mértékét alapvetõen a mûtét típusa határozza meg, de természetesen itt is nagy szerepet játszanak egyéb tényezõk, mint például az egyedi érzékenység, a félelem, a kiszolgáltatottság, a tûrõképesség, az elõzõ tapasztalatok, az elvárások és így tovább. Az egyedi különbségek óriásiak.
A mûtét utáni fájdalomcsillapítás a beteg fájdalmainak enyhítése mellett azért is fontos, mert a fájdalom akadályozhatja a megfelelõ mélységû légzést, a köhögést, az idõben történõ mobilizálást (mozgást, felkelést), ezek hiányában pedig, a mûtét utáni periódusban nõ a tüdõszövõdmények (pl. tüdõgyulladás) és trombo-emboliás szövõdmények (tüdõembólia, trombózis) gyakorisága. A mûtét utáni fájdalomcsillapítás az aneszteziológus és az osztályon dolgozó orvosok közös feladata.
Fájdalomcsillapítás a mûtét után
A mûtét utáni fájdalomcsillapításra több lehetõség van. Hogy a lehetõségek közül melyiket választjuk, azt elsõsorban a fájdalom mértéke, a mûtét típusa határozza meg. Mindig igyekszünk a beteg igényeit, kívánságait is figyelembe venni. A fájdalomcsillapítás csoportmunka, ahol a csoport egyik fontos tagja maga a fájdalmat érzõ ember, akinek jelzései és visszajelzései képezik a fájdalomcsillapítás alapját.
Gyógyszerek tekintetében a skála az enyhébb, hétköznap is használatos fájdalomcsillapítóktól az igen erõs, ún. kábító fájdalomcsillapítókig ível. Vannak mûtétek, melyek után az enyhébb fájdalomcsillapítókkal is fájdalommentesség érhetõ el, de általában a nagyobb, testüregeket érintõ (mellkasi, hasi) mûtéteket követõen a megfelelõ fájdalomcsillapításhoz az elsõ néhány napban a kábító fájdalomcsillapítók használata elengedhetetlen.
A fájdalomcsillapítók szervezetbe juttatására is több lehetõség van. A legegyszerûbb szájon át bevehetõ tabletták, nagyobb mûtétek után, az elsõ napokban általában nem alkalmazhatók. Ennek egyik oka, hogy az altatást ill. mûtétet követõen bizonyos ideig (néhány óra, esetleg több nap) szájon át semmi nem fogyasztható. A másik ok, hogy hasi mûtéteket követõ elsõ idõszakban a gyomor-bélrendszerbõl történõ felszívódás bizonytalan, így az ide bejuttatott gyógyszerek hatása is kiszámíthatatlan. A mûtétek utáni elsõ periódusban a leggyakrabban intramuszkuláris (izomba adott) vagy intravénás (vénába adott) injekcióval csillapítjuk a fájdalmat, de lehetõség van egyéb módszerekre is. Bizonyos betegségtípusok és mûtétek esetében a mûtét elõtt, helyi érzéstelenítésben behelyezett epidurális kanülön (gerinc közelébe helyezett vékony mûanyag csövecske) át adagolt fájdalomcsillapítókkal tudunk a beteg számára igen kényelmes módon fájdalommentességet biztosítani, ugyanakkor a beteg mozgását, mobilizálását nem zavarja.
Egyes intézményekben az úgynevezett beteg által vezérelt fájdalomcsillapításra is van lehetõség. Ennek lényege, ami a nevében is benne van, hogy a fájdalomcsillapítót a beteg igen egyszerûen, egy gombot megnyomva, saját magának adagolja. Ez persze csak a beteg számára ilyen egyszerû, a pontos adagoláshoz, a mellékhatások és a gyógyszer túladagolás elkerüléséhez, megfelelõen programozható mûszer és a rendszeres orvosi ill. nõvéri felügyelet is szükséges. Ennek a betegek körében igen népszerû fájdalomcsillapítási módnak az egyetlen hátránya, hogy a rendelkezésre álló mûszerek száma korlátozott.
Sajnos igen sok ember szenved tartós (krónikus) fájdalmaktól. Ezek csillapítása az elmúlt évtizedekben külön tudománnyá vált.
Krónikus, idült fájdalom
Krónikus fájdalmat is igen sokféle betegség okozhat. A leggyakrabban a mozgásszervi megbetegedések és daganatos megbetegedések állnak a háttérben, de nem annyira köztudott, hogy a hasnyálmirigy betegségei - idült gyulladása és rosszindulatú daganata egyaránt-, bizonyos érbetegségek (érszûkület) és még számos egyéb betegség szintén súlyos, tartós fájdalmakkal járhatnak. A krónikus fájdalomtól szenvedõ betegek komplex kezelése optimálisan az úgynevezett fájdalom ambulanciákon (esetleg fájdalom klinikákon) történhet, ahol több szakma képviselõi (aneszteziológus, neurológus, radiológus, reumatológus, pszichológus stb.) dolgoznak. Magyarországon is mûködnek fájdalom ambulanciák, de ezek egyelõre csak a krónikus fájdalmak bizonyos típusait kezelik.
A krónikus fájdalmak hátterében álló okok az esetek jelentõs részében egyáltalán nem, nem teljesen vagy csak nagyon lassan szüntethetõk meg. A kezelés fõ iránya tehát -a kiváltó ok megszüntetésére irányuló terápia mellett- a fájdalom csillapítása. Ez sokszor igen nehéz összetett feladat. Folyamatos a törekvés arra, hogy az egyre újabb és újabb ismereteknek megfelelõen minél hatásosabb eszközök, terápiás lehetõségek álljanak rendelkezésre. Ez részben az újabb gyógyszerek megjelenését részben újabb és újabb a fájdalomcsillapításra használható módszer, technika kidolgozását jelenti.
Hogy a rendelkezésre álló lehetõségek közül mit alkalmazunk, az elsõsorban a fájdalomtól, annak nagyságától, helyétõl, kiterjedésétõl, jellegétõl függ, de a háttérben álló kiváltó ok is módosíthatja a terápiát. Mivel a fájdalom, a krónikus fájdalom pedig különösen, több tényezõs dolog, ezért a fájdalomcsillapítás is több tényezõs, kombinált kezelést jelent, melyben a fájdalomcsillapító gyógyszereknek, beavatkozásoknak, az alapbetegség kezelésének és az egyéb kiegészítõ kezeléseknek (pl.: fizikoterápia, pszichoterápia stb.) egyaránt fontos szerepe van.
Nem kell szenvedni
A krónikus fájdalomcsillapításban alkalmazott eljárásokat két nagy csoportba oszthatjuk. Az egyik és mindenki által ismert lehetõség a gyógyszeres terápia, a másik csoportba olyan, úgynevezett intervenciós eljárások tartoznak, melyek kisebb-nagyobb beavatkozással érik el a fájdalom csökkenését ill. megszüntetését.
Ez utóbbi csoportba igen változatos beavatkozások tartoznak. Ide soroljuk a különbözõ ideg blokádokat, mely során az érintett idegi struktúrák megfelelõ pontjához juttatunk be gyógyszereket egy vagy több alkalommal, esetleg kanül (csövecske) behelyezésével kúraszerûen. Ezek a beavatkozások gyakran röntgen, ultrahang esetleg CT irányításával történnek. A bejuttatott gyógyszerek idõlegesen vagy tartósan blokkolják az ideg mûködését, ezáltal a fájdalom érzet bejutását a központi idegrendszerbe, azaz fájdalomcsillapító hatásúak. Bizonyos fájdalmak esetén azonban pont ellenkezõleg, annak van fájdalomcsillapító hatása, ha a megfelelõ idegi struktúrákat nem gátoljuk, hanem ingereljük. Szintén ide sorolhatók a bizonyos fájdalmakban fájdalomcsillapító hatású, helyi röntgen besugárzások, vagy az újabban egyes, fájdalmas csont metasztázisok (daganatos áttétek a csontban) esetén sikerrel alkalmazható izotópkezelés is.
A krónikus fájdalmak kezelésében természetesen alapvetõ szerep jut a gyógyszeres terápiának is. A rendelkezésre álló fájdalomcsillapítókat erõsség és kémiai szerkezet alapján több csoportba osztjuk, a gyengébb, az otthoni mindennapokban is használt fájdalomcsillapítóktól, az igen erõs, úgynevezett kábító fájdalomcsillapítókig. Ez a besorolás azonban ne tévesszen meg senkit, bizonyos fájdalmak esetében az egyébként gyengébb csoportba tartozó fájdalomcsillapítók hatásosabbak, mint az erõsebbek. Ugyanakkor a "kábító fájdalomcsillapító" elnevezés sem szabad, hogy riadalmat keltsen. A fájdalomcsillapítók alkalmazását kizárólag a fájdalom jellege és erõssége szabja meg.
Kábító fájdalomcsillapítóra szorulhat az egyébként jóindulatú betegség következtében szenvedõ beteg is, míg a rosszindulatú daganatos betegség következtében kialakuló fájdalom csillapítása sem igényli mindig a legerõsebb fájdalomcsillapítók alkalmazását.
Fájdalomcsillapításra nem csak a fájdalomcsillapítók használhatók. Bizonyos fájdalmak csillapításában egyes depresszió elleni ill. epilepszia kezelésében használt szerek a hatásosak, de számos egyéb gyógyszer is hatékonyan egészítheti ki a fájdalomcsillapítók hatását. Általában kombinált kezelést alkalmazunk. A többféle támadáspontú gyógyszer együtt adva növeli egymás hatékonyságát.
Krónikus fájdalmak kezelésekor a fájdalomcsillapítókat idõhöz kötötten rendeljük, soha nem szükség szerint. Ezáltal folyamatos hatásos vérszintet biztosítva csökken a fájdalom kialakulásának esélye.
A gyógyszerek többféle módon juttathatók a szervezetbe (tabletta, kúp, tapasz, esetleg injekció). Lehetõleg a beteg számára legkényelmesebb, de hatékony formát igyekszünk választani. A krónikus fájdalmak csillapítása is csoportmunka, melyben a több szakmát képviselõ orvosokon kívül a beteg is meghatározó, hiszen folyamatos kapcsolattartás, párbeszéd, oda-vissza jelzés nélkül a sikeres terápia nem képzelhetõ el.
Sajnos sokszor elõfordul az is, hogy a fájdalom okát nem sikerül kideríteni, aminek gyógyításával a fájdalom megszüntethetõ lenne, így csak a tüneti fájdalomcsillapítás enyhíthet a beteg szenvedésén.
Érdemes néhány szót szólni a fejfájásról. Rendszerint hosszabb ideig fennálló, majd megszûnõ és ismét visszatérõ fájdalomról van szó. A fejfájás lehet elsõdleges, mint a sokak által ismert migrén, vagy másodlagos, amikor más a koponyán belüli vagy azon kívüli betegség egyik tünete a fejfájás. Ezek a betegségek igen sokfélék lehetnek, az influenzát kísérõ fejfájástól a zöld hályogon keresztül az agyhártyagyulladásig. Ezért a fejfájást, mint tünetet komolyan kell venni, és a fájdalomcsillapító kezelést az ok tisztázása után szabad megkezdeni.
A fájdalomcsillapítás veszélyei
Tudni kell, hogy a leghétköznapibb fájdalomcsillapítóknak is vannak nemkívánatos mellékhatásai és veszélyei. A mindennapi tabletták is okozhatnak túlzott fogyasztás esetén csontvelõ-károsodást, vese - vagy májkárosodást, többé-kevésbé súlyos allergiás reakciót. Ezek a mellékhatások rendszerint megszûnnek a gyógyszer elhagyásával, de elõfordulhatnak visszafordíthatatlan állapotok is.
Az újabban elterjedt úgynevezett non-steroid gyulladáscsökkentõk kitûnõ fájdalomcsillapító hatással rendelkeznek, ugyanakkor gyomorvérzéshez, gyomor- vagy bélperforációhoz is vezethetnek fõleg akkor, ha az indokoltnál gyakrabban és nagyobb mennyiségben, esetleg más, hasonló hatású szerrel együtt fogyasztják. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy egyes fájdalomcsillapítók jelentõsen csökkenthetik a koncentráló képességet, a figyelmet, aluszékonyságot, álmosságot okozhatnak, ezért a magasban vagy veszélyes munkagépekkel dolgozók (gépkocsivezetõk is) kérjék ki orvosuk vagy a gyógyszerész tanácsát, szedhetik-e kockázat nélkül az adott gyógyszert. Ha a fájdalomcsillapító gyógyszerekkel nem sikerül a fájdalmat rövid idõn belül csökkenteni vagy megszüntetni, akkor tanácsos orvoshoz fordulni, mert lehet, hogy a baj súlyosabb, mint eleinte gondoltuk.
A mûtét utáni fájdalomcsillapítás során gyakran alkalmazunk olyan, erõs hatású, esetleg kábító fájdalomcsillapítókat, amelyek a légzõközpont mûködését gátolják, a légzés ritkábbá és felületesebbé válhat, ami a tüdõgyulladásnak kedvezõ feltételeket teremt. Ezért a mûtét utáni fájdalom elviselése bizonyos határokon belül szükségszerû és a fájdalomcsillapító megtagadása az orvos részérõl nem rosszindulatból vagy nemtörõdömségbõl, hanem éppen a beteg érdekében, a káros és veszélyes mellékhatások elkerülése céljából történik.
A mûtét elõtti vagy utáni invazív (gerincközeli) fájdalomcsillapító módszereknek, mint minden orvosi beavatkozásnak van kockázata és vannak szövõdményei. Ezért az orvos és a beteg a módszer alkalmazása elõtt mérlegeli a kockázat és a haszon arányát. Az idült, tartós fájdalom esetén a sokat szenvedett - legtöbbször daganatos - beteg rendszerint mindenhez hozzájárul, csakhogy a fájdalomtól megszabaduljon.
Ahogy korábban írtuk, sokszor a fájdalom, annak változása tereli az orvos figyelmét a helyes diagnózis felé. Gyakran elõfordul, hogy nagy fájdalommal járó elváltozás esetén sem adunk kábító, a fájdalmat megszüntetõ fájdalomcsillapítót addig, ameddig a betegséget biztonsággal meg nem tudjuk állapítani. (Ilyenkor a beteg nagyon haragszik az orvosra, de ha tájékoztatjuk, akkor sikerrel nyerjük meg az együttmûködését.) Ha a diagnózis és a követendõ kezelés biztosan körvonalazott, a beteget a további szenvedéstõl akár kábító fájdalomcsillapítók adásával is meg kell kímélni.
Azt szokták félig-meddig tréfásan mondani, hogy amelyik gyógyszernek nincs mellékhatása, annak hatása sincs. Errõl nem szabad megfeledkezni akkor sem, amikor a házpatikából elõvesszük, vagy a szomszédtól kérünk egy tablettát a fájdalmunk enyhítésére!

Forrás: Patika Magazin