Amikor szüleink megöregednek...
2005-09-19
A szülõk idõssé válását sokan csak nagyon nehezen képesek feldolgozni. Valóban, furcsa, és néha bizony szomorú megtapasztalni, hogy a szerepek lassan felcserélõdtek: azok, akik annak idején mindent megtettek értünk, elindítottak bennünket az életbe, most a mi segítségünkre szorulnak. Pedig egyszer eljön az idõ, amikor meg kell mutatnunk, hogy számíthatnak ránk.

Sokáig nem akarjuk észrevenni a jeleket... A járás bizonytalanabbá válik, egyre gyakoribb a betegeskedés, a memória sem a régi, a reflexek lelassulnak. Hiába minden, elõbb-utóbb tudomásul kell venni az élet rendjét: a hajdani gyerekek - akik mi voltunk - bizony rég felnõttek már, szüleink pedig megöregedtek.
Az öregedés általános jelenség, amely mindenkit elér; elkerülhetetlenül, mivel nincs választási lehetõségünk, és mégis, az öregedés ugyanúgy egyéni, mint egy emberben minden: mindenki másféleképpen öregszik meg, s azt, hogy az idõ eljárt fölötte, minden ember más-és másféleképpen éli át. Egy napon tehát azok, akik hajdan vigyáztak ránk, akikre támaszkodtunk, elveszítik a legyõzhetetlenségnek azt a mítoszát, amelyet addig hozzájuk kapcsoltunk.
Újfajta viszony kialakítása
Ameddig szüleink még megõrzik autonómiájukat, önálló életüket, addig mi maradunk az õ védenceik. Akár arról van szó, hogy a gyerekeinkre kell vigyázni, akár mi magunk látogatjuk meg õket szabadságunk alatt, továbbra is marad a régi viszony: óvnak minket, törõdnek velünk, ahogyan azt mindig is tették. Mikor azonban eljön az a nap, hogy koruk miatt le kell mondaniuk egyre több, addigi megszokott tevékenységükrõl, a szerepek lassan megváltoznak. Bizonyos szempontból õk válnak a mi gyermekeinkké...
Újfajta kapcsolat kialakítására van tehát szükség. Néha azonban visszautasítjuk ezt a változást. Sokan annyira nem akarják elfogadni az új szituációt, hogy továbbra is úgy viselkednek, beszélnek a szüleikkel, mint addig, aminek az a veszélye, hogy megbántják, megsértik õket; hiszen már nem ugyanazok, nem olyan erõsek, mint régebben voltak. Nehéz beletanulni az új szerepbe - mind a két félnek.
A megoldást a gyermekek részérõl csak az elfogadás és a türelem megfelelõ egyensúlya biztosíthatja.
Kerüljünk egy kicsit közelebb hozzájuk!
Az, hogy tudatában vagyunk az idõ múlásának, (a folyamat minden veszteségével együtt), egy kis odafigyeléssel pozitívan is megélhetõ. Meg kell értenünk, hogy az élet minden pillanatát át kell élni annak teljességében, és hogy ehhez hozzátartozik a szeretteinkrõl való gondoskodás, és az is, hogy kimutassuk irántuk szeretetünket. Az empátia sokat segíthet. Rá kell ébrednünk, hogy egyszer mi kerülünk az õ helyzetükbe, és akkor mi ugyanúgy igényeljük majd a gondoskodást, a társaságot.
Nem csak az õ érdekeiket szolgáljuk, hanem saját életünket is megkönnyítjük, ha megértjük és elfogadjuk a változás folyamatát. Meg kell ragadnunk a lehetõséget, tanulnunk kell az elkerülhetetlen helyzetbõl, amelybe mi is pontosan ugyanúgy bele fogunk kerülni. Egyrészt így sokkal boldogabb, harmonikusabb életet élhetünk mi is, és nem utolsó sorban õk is, illetve, ha megértjük, mi történik velük, felkészülhetünk saját sorsunkra is.
Az öregedés nem betegség, hanem természetes folyamat, akármennyire hajlamosak vagyunk is megfeledkezni errõl. Nyilvánvalóan az idõs emberek sem örülnek annak, hogy látszik, nem olyanok már, mint régen voltak. Ezért kedélyállapotuk megváltozik, alkatuktól függõen sokan befelé fordulóbbak vagy mogorvábbak lesznek. Fontos, hogy ennek ellenére szeretettel, tisztelettel közeledjünk feléjük; ne éreztessük türelmetlenségünkkel, hogy idegesít bennünket például nagyothallásuk vagy éppen feledékenységük. A helyes megoldás az, ha ilyen esetben bátorítjuk õket, hogy kérjenek segítséget. Kerüljük el az olyan kifakadásokat, mint "hagyd már, én gyorsabban megcsinálom!" Mennyivel szebben hangzik az, hogy "szólj csak nyugodtan, ha segíteni kell..." A szeretet kimutatása mindennél fontosabb. Bármilyen, azzal összefüggõ gesztus fontos lehet egy idõs embernek...
Ha majd nem lesznek...
A végleges elválás lehetõsége természetesen aggaszt mindenkit. "Tudom, hogy anyám már benne van a korban - meséli egy 53 éves férfi - , de nem vagyok képes elfogadni azt a tényt, hogy már segítségre van szüksége a mindennapi élet dolgainak az elintézéséhez, a takarításhoz, a fõzéshez, a bevásárláshoz. Az pedig végképp rémülettel tölt el, hogy egyszer nem lesz többé..." Márpedig az évek múlásával az erõ csak fogy. Nagyon nehéz elfogadni egy számunkra fontos ember leépülését. Azt szeretnénk, ha ugyanolyan maradna, amilyennek mindig is ismertük. Mindennél szebb vágyálom az, ha az idõsek olyanok lennének, mint a fiatalok! De ez sajnos nincs így.
Annak az elfogadása, hogy a szüleink megöregedhetnek, azt is jelenti, hogy szembe kell néznünk a halál hihetetlen, és rendkívül fájdalmas gondolatával. A mai társadalom pedig különösen nehézzé teszi az élet múlandóságának az elfogadását, hisz minden az öregedés ignorálását, és az örök fiatalság elérését kívánja szolgálni: a kozmetikumok, a vitaminkúrák, a fitnesz-õrület, a plasztikai sebészet, és nem utolsó sorban az, ahogy öregjeinkkel bánunk...
Gyerekeknek, szülõknek egyaránt meg kell barátkozniuk az öregedés gondolatával, és nem szabad úgy tenni, mintha soha nem következne be. Amikor pedig bekövetkezik, mindent meg kell tennünk azért, hogy az öregség az idõs embernek ne nyûg és teher, hanem sokkal inkább egy új, de élhetõ, sõt: szép életszakasz legyen.
[forrás: Galenus]
Kapcsolódó anyagok:
Az érintés ereje

Forrás >>>